Helena: Egymásra találás…

Egymásra találás..

Helena

Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ismét összejöttünk, egy kellemes szombati napot eltölteni.

A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.
Gyönyörű környezet, – igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak, üdítően jó volt.
Az óriási kertben egy hatalmas medence sok-sok napozó ággyal. A
házigazda finomságokkal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk,
fürödtünk és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott
és apró kockára eldarabold jéghideg dinnye.
A fiúk, azért a sört sem mellőzték

– Gyönyörű a pázsit – mondtam a házigazdának, s folytattam a faggatózást.

– Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk, áruld el, mi a titkod.

Ő,
kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem
okosabb. Kiléptem én is a papucsomból és élveztem a süppedő pázsit
hűsét, simogatását a talpamon.
Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk,
önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Ott úszkáltam, az
arcomat égette a déli nap, de mégis, így, valami csodás érzés kerített a
hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence
végénél időnként megpihenve hallgattam a távoli beszélgetés
hangfoszlányait.

Egyszer csak megpillantottam egy spánielt aki a fűben a tűző napon
hevert. Gondoltam, no ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám.
Eltelt egy kis idő, s a spániel még mindig ott napozott.
Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is
hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé. Más állat
felkapta volna a fejét közeledésemre, de ő nem reagált. Rossz
előérzetem azt súgta, baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak.

– Erzsike! Nem kellene megnézni, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.

Odaléptünk
és elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte a fejét, a
szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és
nagyon nehezen, de felállt. Egyensúlyát vesztve, hol ide, hol oda dőlt.
Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz a locsoló
kannába hűs vizet tettem, és hűteni próbáltam. A testét öntöztem, de
úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam frissíteni.
Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei oly mélységes fájdalmat
tükröztek, amit én rögtön észre is vettem. Nem véletlenül, hiszen olyan
ember vagyok, aki így érez,

„A szememmel nézek, a szívemmel látok.”

Szegény kutyus, megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, s
valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon. Megállás
nélkül botorkált, s én mint egy hűséges barát próbáltam terelgetni egy
árnyasabb helyre.

Teljesen átéltem a helyzetét, követtem amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik parkoló autó alá.

Kiderült, hogy nem is oly régen a hátsó lába így sérült meg, mert aláfeküdt hűsölni, az egyik vendég kocsija alá.
Nehezen, de sikerült lefektetnem egy árnyat adó bokor tövébe.
Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, s a
kényeztetést pedig kezem simogatása biztosította számára. Lassan az a
görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként
megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre, fény derült.

Ott
feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval
biztattam, míg végül elaludt. Nagyon megrendített a kutya állapota,
mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre. Ugyanis a
karjaimban aludt el az én kiskutyám, örökre.

A
háziasszony látta, hogy piros a szemem, mert bevallom sírtam. Most
aludt a kutyus, de míg fent volt csak nézni tudott, és botorkálni, s
az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben,
észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását,- tele volt daganattal –

A
spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már nagyon sokszor próbálta
meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.

Addig dédelgettem, aggódtam, amíg a háziasszony telefonon haza is rendelte a leányát.
Erzsike, – hallottam aggódó szavait -ecsetelte a kutyus állapotát.
Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt.
Érkezett egy autó, minek a hangját már régen ismerte,mihez emlékek
fűzik.
Felállt, és lassan elindult a gazdi felé. Apró farkát
megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt,
már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és
időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához.
Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:

– Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz -kérdezte.

Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom egy orvosi
rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató
spánielt.
Már közel a volt a falu, csak pár száz méter. A lányom egy
pillanatra lefékezett, amikor meglátta a kutyát. Félt, hátha a kocsi
elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény, talán félre
is értette, de ő továbbhajtott.

Megérkezett
a rendelőbe a lányom, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal
.Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban
álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi
mellett. A lányom rögtön felismerte, és így szólt hozzá:

– Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam?-

 
Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztott fejjel várt,
időnként farkát megrezdítette, s így adta jelét örömének.

Lányom
tanácstalanul ott állt, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi
ajtaját, hogy beszálljon, s végre elinduljon hazafelé, s a kutyát
próbálta elküldeni

,- Menj haza, vár a gazdid.-

A
kutya nem tágított, és egy hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba,
mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a
kocsi padlózatán. Nem volt szíve kitenni a szűrét.
Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal
van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s
eldobta magától, mert beteg.

Szerető
családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő,
sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni.
A leány ragaszkodik hozzá, de ő is gazdájához.
Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.

Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.

A
kutyus még pár hétig húzta, ott lábatlankodott a gazdája mellett.
Hiába voltak fájdalmai, csak vonszolta nagy hasát, ha gazdi is
megmozdult.

Minden délután kifeküdt a
kerti útra, s amikor meghallotta az ismerős autó hangot utolsó erejét
is összeszedve felállt, hogy üdvözlő farok csóválgatásával
megörvendeztesse gazdáját.

Annyira megrendített a története, hogy megírtam és elküldtem a gazdájának.

Egy rövid üzenetet kaptam: Elment örökre…..