Elégtünk együtt….
Helena
Csitítottam vágyam sürgető szavát,
s a végén, feladta szívem, óh jaj, magát.
Titkoknak mélyén született a végzet,
s úttalan utakon megleltelek Téged.
Nem rejtőzködtél, így hozta a sorsunk,
egymáshoz rendelt, ez volt az okunk.
Terelgetett minket, mint nyári felleget
adott nékünk napot és szívünkbe meleget.
Rövid volt a kegy, mivel elhalmozott minket
őriztük titkunk, mint drága kicsi kincset.
De jött a fergeteg, forgószéllel támadt
süllyeszteni készült dagadt vitorlánkat.
Vész követte, majd olykor gyilkos áradat,
torkából tűzfolyam és forró láva fakadt.
Égtünk és szenvedtünk… tüzelt a vágyunk
olykor nem maradt más, csak a szép álmunk.
Még ezt is irigyelte, ellopta egy reggel,
hangosan kiáltott “Most aztán indulj, kelj fel!
Ásd el a szerelmet ne égjen hiába,
csók helyett, forró szurkot öntök a szájába.
Zokogtam… édes csók nélkül mit ér az élet,
s már látom, hogy patakokban folyik drága véred.
Kegyelem… ne bántsd, ami szent és igaz,
inkább égjek véle, ez lesz a vigasz.
Elégtünk együtt… szerelmünk tüzében,
s most újra születtünk, e vers képében.