Álom-és ébredés…
Helena
Árnyakat sző az éj,
S fák hegyén virraszt a hold.
Őrzi álmaim buja táncát,
Ily forró… sosem volt.
Gyengéden karol…
Repít a valóság felé,
Élni veled fakuló múltat,
Arcodat rajzolja elém.
Álmok tüzes csókjaival
Ébred éjszaka vágya,
Érzem már tested melegét…
S a valóságot,
Csókod zárja.
Kakaós nokedli…
Helena
Sok-sok éve már, hogy Karácsony másnapján mindig összejön a család, gyermekeim, unokáim, vagyis 10 fő.
Nagy izgalommal készülök, hogy kedvük szerint főzzek, süssek. Az idén kibővültünk 12 főre, ugyanis a két nagyobb leány unoka hozta magával a
szerelmét. Hiába, felnőnek a gyerekek, s ezzel számolni kell az embernek.
Míg főztem – jó kedvem ami soha nem hagy el, vagyis csak ritkán-,kifundáltam valamit.
Eszembe jutott ugyanis, hogy kb 10 évvel ezelőtt a leányom 2 leánykáját elvittük egy hosszú hétvégére Hévízre.
Igen szerettek étteremben étkezni, válogatni, de valahogy akkor a piactéren a sok kicsi étterem
volt a kedvükre való hely, s ott le-föl rohangáltak, hogy hol is ebédeljünk.
A nagyobbik aztán eldöntötte, hogy rántott húst
szeretne enni. Beálltunk a sorba és ő maga adta le a rendelést
– Rántott husit kérek
mire a hölgy
– és milyen körítést kérsz hozzá csillagom?
gondolkodás nélkül rávágta
– nokedlit.
Azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy milyen arcot vágott a hölgy, majd kérdően reám nézett, s én csak mosolyogva felhúztam tanácstalanságomban a vállaimat.
Jóízűen meg is ette a gyerek mind.
Miután elhagytuk a kis éttermet elkezdtem okítani, hogy nem ilyen körítést kellett volna rendelned kicsikém.
Nem vette jó néven a kioktatást, mert ő azt válaszolta, hogy ő most ezt kívánta.
Mosolyogtam ezen és a témát ezzel be is zártuk.
Most Karácsonykor míg főztem, eszembe jutott ez az eset, s arra gondoltam most már nagy leány, és megviccelem. Kíváncsi voltam emlékezik-e a nokedlis esetre.
Rántott csirke volt a második fogás, mindenkinek szépen szervírozva bevittem a tányéron az ételt,
s őt hagytam utoljára.
Szép nagy tányérra feltettem a húst és egy nagy halom nokedlit, nem voltam rest a móka kedvéért nokedlit szaggatni.
Mikor elé tettem a tányért – alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam – tágra nyílt szemeket meresztett rám. Hol az ő tányérját nézte, hol a többiekét.Az udvarlója mellette ült, tanácstalanul összenéztek, biztos gondolták – a nagymama megbolondult.
Nézte, nézte, hol a nokedlit, hol engem, s akkor az ajka kezdett mosolyra görbülni. Kitört a kacagás, a testvére és mi nagyszülők is rázendítettünk, még a könnyünk is potyogott.
Az asztal mellett ülők nem tudták mi bajunk van.
Boldog voltam, hogy eszébe jutott az a szép hétvége amikor nokedlit rendelt.
Jóízűen elkezdte enni, s ezt a mókát még tetézte az is, hogy a legkisebb unoka egyszer csak megszólalt
– mama én is kérek nokedlit.
Még jobban elkezdtünk nevetni, de a többiek még mindig nem tudták mi történt.
– mond kicsikém mivel szeretnéd enni a nokedlit
kérdeztem
erre ő, kicsit szégyenlősen jó sok porcukros kakaót szórjál rá mama.
Volt derülés, már mindenki nevetett. Alig tudtam elmesélni, hogy mi késztetett arra, hogy az oda nem illő nokedlit felszolgáljam.
Az öt éves kicsike egy szemig megette a kakaós nokedlit, s az anyjának azt mondta
– mond anya, Te miért nem tudsz ilyen finomat?
Nagyon szép Karácsonyt kívánok
Mindenkinek!
Fogadjátok szeretettel dalomat. A videót is magam készítettem.
Ne engedd el soha…
Helena
Mikor kérdezel,
s olykor kétkedel
hidd el, hogy
nem kell már, senki más.
Te vagy nekem minden
az egész földi kincsem,
a tavaszom a megújulás.
Ha reám tekintsz,
s vágyaddal elrepítsz
egy éjszakán,
repülök véled…
Ölelj át…..
s bejárjuk vágyunk minden
rejtett zugát.
Csak téged látlak
könnyeim fátylán…
Ha bánt valami,
s nem akarom okát
Néked sem elmondani,
Te tudod mi az,
mi nékem kell,
ölelj szorosan
és ne engedj, soha már el.
Sohase el!
Ha mégis menni akarnék,
karod bilincsébe zárjon,
csókod tüze égjen
örökre a számon.
Ha szemed, szememet keresi,
s lesütöm, mert
bánatom szeretném rejteni,
kimondanom nem lehet,
hisz úgy marja lelkemet.
A csend beszéljen helyettem,
s két könnyes szemem,
ölelj szorosan,
ne engedd el soha,
soha már a két kezem.
Hangos-videós változata előadásomban:
Egymásra találás..
Helena
Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ismét összejöttünk, egy kellemes szombati napot eltölteni.
A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.
Gyönyörű környezet, – igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak, üdítően jó volt.
Az óriási kertben egy hatalmas medence sok-sok napozó ággyal. A
házigazda finomságokkal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk,
fürödtünk és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott
és apró kockára eldarabold jéghideg dinnye.
A fiúk, azért a sört sem mellőzték
– Gyönyörű a pázsit – mondtam a házigazdának, s folytattam a faggatózást.
– Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk, áruld el, mi a titkod.
Ő,
kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem
okosabb. Kiléptem én is a papucsomból és élveztem a süppedő pázsit
hűsét, simogatását a talpamon.
Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk,
önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Ott úszkáltam, az
arcomat égette a déli nap, de mégis, így, valami csodás érzés kerített a
hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence
végénél időnként megpihenve hallgattam a távoli beszélgetés
hangfoszlányait.
Egyszer csak megpillantottam egy spánielt aki a fűben a tűző napon
hevert. Gondoltam, no ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám.
Eltelt egy kis idő, s a spániel még mindig ott napozott.
Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is
hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé. Más állat
felkapta volna a fejét közeledésemre, de ő nem reagált. Rossz
előérzetem azt súgta, baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak.
– Erzsike! Nem kellene megnézni, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.
Odaléptünk
és elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte a fejét, a
szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és
nagyon nehezen, de felállt. Egyensúlyát vesztve, hol ide, hol oda dőlt.
Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz a locsoló
kannába hűs vizet tettem, és hűteni próbáltam. A testét öntöztem, de
úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam frissíteni.
Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei oly mélységes fájdalmat
tükröztek, amit én rögtön észre is vettem. Nem véletlenül, hiszen olyan
ember vagyok, aki így érez,
„A szememmel nézek, a szívemmel látok.”
Szegény kutyus, megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, s
valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon. Megállás
nélkül botorkált, s én mint egy hűséges barát próbáltam terelgetni egy
árnyasabb helyre.
Teljesen átéltem a helyzetét, követtem amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik parkoló autó alá.
Kiderült, hogy nem is oly régen a hátsó lába így sérült meg, mert aláfeküdt hűsölni, az egyik vendég kocsija alá.
Nehezen, de sikerült lefektetnem egy árnyat adó bokor tövébe.
Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, s a
kényeztetést pedig kezem simogatása biztosította számára. Lassan az a
görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként
megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre, fény derült.
Ott
feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval
biztattam, míg végül elaludt. Nagyon megrendített a kutya állapota,
mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre. Ugyanis a
karjaimban aludt el az én kiskutyám, örökre.
A
háziasszony látta, hogy piros a szemem, mert bevallom sírtam. Most
aludt a kutyus, de míg fent volt csak nézni tudott, és botorkálni, s
az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben,
észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását,- tele volt daganattal –
A
spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már nagyon sokszor próbálta
meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.
Addig dédelgettem, aggódtam, amíg a háziasszony telefonon haza is rendelte a leányát.
Erzsike, – hallottam aggódó szavait -ecsetelte a kutyus állapotát.
Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt.
Érkezett egy autó, minek a hangját már régen ismerte,mihez emlékek
fűzik.
Felállt, és lassan elindult a gazdi felé. Apró farkát
megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt,
már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és
időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához.
Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:
– Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz -kérdezte.
– Nem, dehogy, kérlek meséld el,- kérleltem.
Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom egy orvosi
rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató
spánielt.
Már közel a volt a falu, csak pár száz méter. A lányom egy
pillanatra lefékezett, amikor meglátta a kutyát. Félt, hátha a kocsi
elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény, talán félre
is értette, de ő továbbhajtott.
Megérkezett
a rendelőbe a lányom, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal
.Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban
álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi
mellett. A lányom rögtön felismerte, és így szólt hozzá:
– Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam?-
Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztott fejjel várt,
időnként farkát megrezdítette, s így adta jelét örömének.
Lányom
tanácstalanul ott állt, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi
ajtaját, hogy beszálljon, s végre elinduljon hazafelé, s a kutyát
próbálta elküldeni
,- Menj haza, vár a gazdid.-
A
kutya nem tágított, és egy hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba,
mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a
kocsi padlózatán. Nem volt szíve kitenni a szűrét.
Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal
van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s
eldobta magától, mert beteg.
Szerető
családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő,
sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni.
A leány ragaszkodik hozzá, de ő is gazdájához.
Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.
Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.
A
kutyus még pár hétig húzta, ott lábatlankodott a gazdája mellett.
Hiába voltak fájdalmai, csak vonszolta nagy hasát, ha gazdi is
megmozdult.
Minden délután kifeküdt a
kerti útra, s amikor meghallotta az ismerős autó hangot utolsó erejét
is összeszedve felállt, hogy üdvözlő farok csóválgatásával
megörvendeztesse gazdáját.
Annyira megrendített a története, hogy megírtam és elküldtem a gazdájának.
Egy rövid üzenetet kaptam: Elment örökre…..
Égi tüzek virága….
Helena
Éji fények ragyognak arcodon,
Míg utad ma hozzám elvezetett.
Égi tüzek virágából csokrot
Kötöttél, míg vágyad beteljesedett.
Kék Hold sugarában megfürödtél,
S csillagok palástját dobtam reád,
Ne reszkess, míg hozzám megérkezel
Hisz érezheted, ajkam nektárját.
Lelked csak dalolt, suttogott felém,
Karod fátyolként szorosan ölelt,
Hajnali fényben harmatot szedtél,
Vágyad felém már, ifjúként szökellt.
Rózsapírt csent arcunkra a hajnal,
Csókjaimból szőttem néked ruhát,
Holdsugárból függönyt terítettem,
Újra és újra…..
Helena
Látod…
az idő szemeim alá
nevető ráncokat hímezett,
s leheleted, szóvirágokat
suttog fülembe.
Lelkembe vésed édes szavaid,
csokorba kötve szívemben őrzöm.
Bennem kivirulnak a virágaid,
de tápláld, mert szirmuk, könnyen hull.
Őszöm, mint bolyongó
megfáradt fénysugarak,
utat keresnek hozzád szüntelen.
S ha meglelem, újra és újra
ösvényt taposok szívedig.
Elégtünk együtt….
Helena
Csitítottam vágyam sürgető szavát,
s a végén, feladta szívem, óh jaj, magát.
Titkoknak mélyén született a végzet,
s úttalan utakon megleltelek Téged.
Nem rejtőzködtél, így hozta a sorsunk,
egymáshoz rendelt, ez volt az okunk.
Terelgetett minket, mint nyári felleget
adott nékünk napot és szívünkbe meleget.
Rövid volt a kegy, mivel elhalmozott minket
őriztük titkunk, mint drága kicsi kincset.
De jött a fergeteg, forgószéllel támadt
süllyeszteni készült dagadt vitorlánkat.
Vész követte, majd olykor gyilkos áradat,
torkából tűzfolyam és forró láva fakadt.
Égtünk és szenvedtünk… tüzelt a vágyunk
olykor nem maradt más, csak a szép álmunk.
Még ezt is irigyelte, ellopta egy reggel,
hangosan kiáltott “Most aztán indulj, kelj fel!
Ásd el a szerelmet ne égjen hiába,
csók helyett, forró szurkot öntök a szájába.
Zokogtam… édes csók nélkül mit ér az élet,
s már látom, hogy patakokban folyik drága véred.
Kegyelem… ne bántsd, ami szent és igaz,
inkább égjek véle, ez lesz a vigasz.
Elégtünk együtt… szerelmünk tüzében,
s most újra születtünk, e vers képében.
Angyali szerepben…
Írta: Helena
A történet igaz, az egyik szereplője én magam voltam.
Magányosan sétált a hóborította utcán, talpa alatt csikorgott a hó. Délutáni egészségügyi lépteit szaporította, de gondolatai nem hagyták tétlenül. Egyre az motoszkált a fejében, hogy milyen sok a magányos ember a környezetében. Az eltelt évek alatt megöregedett a környék minden lakója.
Szívesen megállt egy-egy jó szóra, hiszen tudta, sok ember van akire rá sem nyitja senki sem az ajtót.
Karácsony közeledett, s ilyenkor az ember a lelkét is ünneplőbe öltözteti,
A szomszédos udvarokon egy-egy fényben csillogó fenyő jelezte a szeretet ünnepének közeledtét. Időnként megcsapta az orrát finom gyömbér, szegfűszeg, és fahéj illata. A házakban mindenki készülődött az ünnepekre. A finom illatok kellemesen körüllengték sétája közben, és ő, boldogan szívta magába a karácsony illatát, s ettől még nagyobb nyugalom kerítette hatalmába, boldogan lépkedett a kies utcán.
Ilyenkor az ember sokkal fogékonyabb a jóra, a jó sokkal jobb, a rossz pedig elviselhetetlen, mert akinek nincs senkije az minek süssön, minek készüljön? Ezek a gondolatok lettek úrrá rajta, s szemét szorosan összezárva állta a szél ostromát. Gallérját felhajtotta, borzongott, mert a hideg teljesen átjárta testét, de a szívét, azt nem…
Azon törte a fejét mi lenne, ha úgy tenne valakivel jót, hogy kiléte titokban maradjon. Szeretett volna valakinek adni abból a szeretetből, ami most átjárta a lelkét, így Karácsony közeledtével. Talán egy magányos szomszéd lehetne, elmélázott a gondolaton.
No de az sem mindegy, hogy ki legyen a kiválasztott, és miként hajtsa végre a jótéteményt. ….
Gondolatai kavarogtak, hogyan oldja meg amit eltervezett.
Annyi a megválaszolatlan kérdés, hogy a séta ideje alatt sem tudta eldönteni hogyan tovább. Egyre rótta az utcát, időnként ismerős arcok bukkantak fel, s a szállingózó hó megült szempilláján, s összehúzott szemekkel folytatta sétáját.
Amott a kertben mozgolódást látott, s egy hangot, melyet úgy vélte, hogy néki címezték.
– Rég láttam, hogy van?
Kérdezte a korosodó hölgy, ez volt az indító kérdés, amit nem lehetett szó nélkül hagyni.
Szívesen megállt, mert szó, ami szó, ő is nagyon vágyott arra, hogy gondolatait megoszthassa valakivel, vagy valakikkel.
Amint éppen megállt, hogy válaszoljon a kedvesen feltett kérdésre látja ám, hogy a szemközti házból ismeretlennek tűnő néni ballag a kertjén át, de nagyon leromlott beteges állapotban volt. – de hisz alig ismert rá.
Odaköszönt a néninek kedvesen, de a néni teljesen magába, s magányába burkolózva, hatalmas kendővel a vállán, tovább tipegett az udvaron a kitaposatlan hóban.
Rettegve figyelte… – tekintetével körülölelte féltőn, nehogy elessék, de szerencsére sikerült az udvari séta, s el is tűnt csendesen, kérdésére nem válaszolva a szűk kis bejárati ajtón.
Hosszan elnézte, mily csekély kis halovány fény hatol át az ablakán…
– Talán gyertya fénye, vagy tán a szükség…..?
A szomszédasszony észrevette tanakodását, s máris rögtön mondta az útbaigazítást:
– Magányos szegény, beteg, nincs senkije, a kutyáját is a napokban segítettük eltemetni.
Döbbenten hallgatta, mit lehet még szegénytől elvenni? Még évekkel ezelőtt nem volt egyedül. Sorsa csúnyán elbánt vele, meg az évek, melyek nem múltak el nyomtalanul. Az egykoron szép napokat élt asszonyból, hajlott hátú nénike lett.
Ekkor minden eldőlt,… hogy ki lesz a kiválasztott.
Másnap lázas készülődés közepette, apró részleteiben mindent kitervelt, hogyan oldja meg feladatát.
Jó érzés fogta el, a szíve tele volt melegséggel, szeretettel. Úgy érezte, hogy másnak is jut bőven szeretetéből, adni akart, adni, bármi áron…
Reggel, amikor felébredt, gyorsan előkészített egy kis kosarat, amit kibélelt borostyán levéllel. Belehelyezett sok-sok finomságot, szaloncukrot, almát, és más gyümölcsöt is. A sütemény sem maradhatott el, volt otthon bőven, mert neki volt kire sütni. Feldíszítette hát bőség kosárkáját, és készen állt, hogy a nénihez eljuttassa.
Alig várta, hogy sötétedjék, de azért még a nénike biztonsággal ki tudjon tipegni a hóba.
Odaosont a roskatag ház elé, majd lopva körülnézett, s a kapu elé óvatosan belesüllyesztette a hóba szeretet csomagját, és becsengetett….
Gyors léptekkel eltávolodott, s egy bokor mögé elbújva figyelte a távolból, hogy a címzett épségben eléri-e a kaput. Türelmetlenül várt… és várt.
Már éppen aggódni kezdett, de az öreg lábak már nem mozogtak olyan fürgén, igaz – erről megfeledkezett. –
A lábán egy félretaposott félcipő, a kérge letaposva papucs formát utánzott. A papucs óvta az öreg lábat a tél hidegétől. Hatalmas megnyúlt kendővel a vállán öregesen, csoszogó léptekkel igyekezett a nénike kapu felé. Reszketeg kezével nehezen találta a zár lyukát. Nem is tűnt fel néki, hogy a kapuban nem állt senki. Ösztönösen reagált a csengő hívó hangjára, és nagy igyekezetében válláról a kendő félrecsúszott, csak nagy nehezen tudta a helyére igazítani, mert az ujjai már ellenszegültek.
Az öreg kendő volt minden ékessége, s úgy viselte, mint egykoron, új korában.
Közömbös tekintettel, nagy nehezen lehajolt, és megfonnyadt öreg kezeivel felemelte a bőség kosarát. Nem tétovázott, hogy hogyan került oda, csak gépiesen tette a dolgát. Rég volt már, mikor gondolt reá is valaki, talán már el is felejtette, milyen kapni.
Magánya az emlékeit is megfakították, nem maradt néki más, csak a hajlott kora, meg ez a kis viskó.
Másnap a jótevő sétálva ismét útját arra vette, és fürkésző tekintettel nézett be az elvadult kertbe.
A téli udvar még barátságtalanabbnak tűnt…
Sok lim-lom, ami a magányos évek alatt összegyűlt, és a csupasz kert nem rejtette a szegénységet.
A szomszédasszony kipirult orcával sepregette a kerti utat, s mikor felfedezte a sétálót, jó indokot találva a beszélgetésre, gyorsan megtámasztotta a seprűjét…..
– Jó napot kedveském- szólt.
– Hát nézze csak…. szegény mami, már nem tudja, hogy mit csinál. …..a kapu elé kirámolt.
Ujjával hadonászva a föld felé mutatott. A földön nem volt más csak az ő tegnapi kosara, de nem üresen.
Szegény nénike, ő is adni szeretet volna az biztos, mert dióval volt megrakva a kosár, egy pár darab elöregedett szaloncukorral, minek már a papírja is megfakult, s talán a cukor már olyan kemény volt, hogy az egereknek sem kellett.
Csak az ő szegény öreg szeme nem észlelte, hogy vele együtt a cukor is megöregedett, s a díszes csomagolás is megkopott, mint szegény öreg kendője.
A bőség kosár titkát a sepregető asszony nem is sejtette, mert nem avattam be a titkomba. Miután elköszöntünk egymástól, sepregetését befejezte és szaporán a meleg házába sietett.
Én boldogan magamhoz emeltem kosárkámat és tovább sietve eltűntem a szürkületben.
Várj még!
Helena
sárguló virágok.
rejtik életem fénylő szálait,
s múló időm, zokog.
Ne rohanj, várj még! Kertemben dalok
fakadnak hajnalon,
s tán könnyet hullat értem majd nyaram,
egy tüzes alkonyon.
Madárröpte előttem elsuhan…
Várj! Szárnyalnék véled,
s add nékem tüzes ifjúságod, mi
hajtja egyre véred.
S ha a ligetben csend borul reám,
avar lepte padon,
felnézek a szunnyadó ágakra,
őszülünk… majd hagyom.
A Te csillagod
Írta: Helena
Mikor mosolyom Reád hullik,
s apró gyöngyszemként kacajok gurulnak
ajkamon, Te boldogan válaszolsz…
Hisz együtt minden oly csodás…
Ébredni nevetve, karodban szeretve,
testünkben már ott, a boldog megnyugvás.
Mindig csak Néked, s benned ragyogok,
had legyek örökre tündöklő csillagod.
Parányi fényed leszek, egyszer majd tán
oda is veszek, mert létem, nem végtelen.
S ha kacajomat majd újra hallod,
tárd ki az égre nyíló ablakot,
és szívedhez talál a Te csillagod.
Lelkembe vésted…
Helena
Látod…
az idő szemeim alá
nevető ráncokat hímezett,
s leheleted szóvirágokat
suttog fülembe.
Lelkembe vésed édes szavaid,
csokorba kötve szívemben őrzöm.
Bennem kivirulnak a virágok,
de tápláld, mert szirmuk, könnyen hull.
Őszöm, mint bolyongó
megfáradt fénysugarak,
utat keresnek hozzád szüntelen,
s ha meglelem, újra és újra
ösvényt taposok szívedig.
Délibábos szerelem…
Helena
Aranyon ringó búzatábla
hajladozik a forró szélben,
piros pipacsok még megbújnak,
kalászok sűrű tengerében.
Hallgatjuk együtt a csend szavát…
minden olyan békével teljes,
távolban pacsirta dala szól,
bújj csak hozzám, karomba kedves!
Elnyúlok lustán az ég alatt,
fülembe száz tücsök muzsikál,
nézem a vonuló felleget,
de vágyódó szívem kiabál.
Ne menj, ne tűnj el, szép álomkép!
Tán csak délibáb, amit láttam?
Tüzesen perzselő ég alatt,
csak édes boldogságra vágytam!
Koszorút fonok pipacsokból,
szőke fejednek tűz koronát,
arany búzatábla közepén
trónusod lesz, égő nyoszolyád.
Zizeg fejem alatt a búza,
nyúlok lustán a kék ég alatt,
koszorút fonok szerelmünkből,
s koronád emlékül, itt marad.
Megszépítő emlékezet…
Helena
Ha egyszer megkérdeznéd,
lennék-e pajkos szellő,
ki kabátod gallérja alatt
megbújva dúdol majd csendesen…
Zord szelek szárnyán
sodródó, elhaló levél…
Lennék-e őszöd sóhaja,
mikor gomolygó felhők
sötét haragja támad…
Lennék-e éltető napsugarad,
ki lelked, s életed örökkön beragyogja…
Lennék-e szertelen, s bolond,
ki álmait magának éli,
s nem úgy, mint elvárható…
Lennék- e gyászoló szemfedőd,
s könnyeimmel öntözném-e hantodat…
Igen…
Mindened leszek,
s a megszépítő emlékezet.
Ebben a blogban szerelmes verseimet olvashatod.
Örömmel venném, ha tetszett, itt hagynád kézjegyed.
Még korai terveznem, de majd meglátom, hogy
lesz-e érdeklődés, mert ha igen, akkor kibővítem
videós hangos verseimmel az oldalt.
Lelkem, amikor
muzsikál…
írom verseimet.
Megáll körülöttem
a világ, csak a
csend lélegzetét
hallom, s a
szívem szavát.
